Másolás

A másolás napjaink elemi rendje,
használja doktor, diák és filmbarát,              
amíg ez marad a világ trendje,
blazírt képpel vizsgáljuk létünk,
akár egy Salvador Dali kópiát.



Mostanság egyre gyanúsabb a jóság,
a meghitt barátság grandot sem ér,
márkás termékek, befutott szájtok
kirakatában lóg ifjú és agg, amint odafér.
Túl vagyunk egymáson – holmi betegségen,
csordába csapzik az átlag (balga jószág)
úgy, mint a korzón és a Stefánián régen.

Ahová sokan kiülnek, csak az lehet trendi,
a falusi főúton is azért nőttek padok,
oda mindenképp érdemes születni –
minden perc varázslat, s felhőtlen az ég,
bámészkodhatnak apró népek s nagyok,
ott a szemfényvesztés is maradandó kép.

Nem képződik érték a sima agyakban –
az organikus robot gyengén tanítható –,
ám nem lát ebben hibát, aki gyakran
csak majmol, önálló ötletre képtelen,
ezért van teli gyenge bulvárral a sajtó,
és valóságshow a mindennapi élelem.

Adni önzetlenség, ám elfogadni nehéz –
óvatos kezekben parázs a félelem –,
jobb menni dacosan, elvegyülve, arctalan,
mogorván kérődzni a nagy sárga úton,
és ganajos port nyelni hasztalan.


2012. 04. 01.

*****************************************************************************************************************************************

Két ünnep közt



Két ünnep közt kétkedéssel,
kérdések közt kínos képpel,
újév előtt egy kevéssel –
imára font zsibbadt kézzel...

Amint sikkad sorsunk tovább,
ahogy inog fejünk alja,
bírjuk-e a prés nyomorát –
borsót hányunk-e a falra?

Vajon viseljük-e egymást,
mikor csontot roncsol a gőz –
tart-e a test még több nyomást,
vagy lelök az agy minden fedőt?

Midőn időnk pörög tovább,
ha majd fordul fejünk alja,
meglátjuk-e kezünk nyomát,
árnyat vetünk-e a falra?

Két ünnep közt töprengéssel –
újév előtt egy kevéssel –
kérdések közt kínos képpel,
marokba vett rozsdás késsel...


2011. december 28.


******************************************************************************************


Holnap már...


Holnap már tél oson
érzem az illatát,
holnap már nem köszön,
csak legyint egy nagykabát.
Holnap már titokban
bekukkant a másvilág,
holnapra roppant ködben
eltűnnek a levelek,
de ma még őszi fényben
találkozom teveled.
Ma még talán hirtelen
megszépülnek az emlékek,
ám holnapra már színt váltanak
az aranyak és a kékek.
Ma még egyet bolondulok –
kacagok, s abszintot kérek –,
érted újra dalt dúdolok.



Publikálva: 2011-09-17 (készült: 2010-11-02)

*********************************************************************************************************************************************************************************************
Kontraszt

 

 

Szikkadó csendnek dűtöm a hátam,

réved a látás az erdő alatt –

ébredő fényben fölkel a vágyam,

kergeti körbe a büszke vadat.

 

Messze vidékről hangzik a dallam,

a szél hordja hangját réteken át –

távoli ének búj hozzám halkan,

s virágillatból terít ránk subát.

 

[...]

Orromba pöfög benzines-gázos,

gépcsorda fújtat a házak között,

nappali szmogban bujkál a város –

tüsszögök, kormot és kátrányt köpök.

 

Nincsen lakásom, céda se néz rám,

postás sem kopog a nejlonomon –

ellopták kincsem: kínai órám,

búsulok bambán, ősz fejem fogom.

2011-09-17

*********************************************************************************************************************************************************************************************************************************************

  Ötvennégy év


Világoskéken, jámboran,
lábujjhegyen oson a virtuális idő.
Biológiai társa ellenben vörösen
ordítva – szétszakít.

Minden egyes sejtosztódáskor
valamelyest…
valamelyest rövidül a telomér.
(Le-rö-vi-dül a te-lo-mér…?)

Az emberi élet biológiai órája,
akár egy sapka, úgy fedi
az örökítőanyag végeit.
(Augusztusi hőségben sapka?)

Minél több telomér rövidül az élet során,
annál több hibás DNS-ű sejt keletkezik.
Minél kurtább a telomér,
annál durvábban múlik a biológiai idő.
(Persze… virtuális társa csak suhan.)

Szimbiózisba kellene vegyülni az idővel!                                    (The Time Machine)
Engedni, hogy magával cipeljen, megvédjen,
és megossza velem a zsákmányát.
Hinnem kellene az igazságos izotrópiában,
hogy a fiatal tulajdonságok mától
egyenletesen terülnek szét halmazomban.

Egy percbe sem telik, hogy elsoroljam éveim –
vagy inkább érveim? Ötvennégy érv-év:
csupán néhány felvillanó nanomásodperc
a világmindenség digitális kijelzőjén.

Töltök néhány korty keserű gyógyteát –                                 
eltökélt képpel nyeldeklem kapszuláimat.


2011-08-20

***************************************************************************************************************************************************************
 

Végtelenség

 

 

Csónak a koporsó: koppanva partot ér –

miközben mélán csendül a lélekharang –,

egy levedlett korpusz a porba visszatér,

amikor nem számít már a cím és a rang.

 

A feledésbe zúgó lélek felsajog,

az idő szövevényén tépve nyílt sebet –

hideg keretbe fogják csillámcsillagok,

hűlt hologram-fények és süppedő terek.

 

Izzad egy asszony, szülőágyon feszül,

arcán remeg a könny, sikoltása hála,

a város zajába ezer érzés vegyül –

újszülött tekint a végtelen világba.

 

2011. 08. 06.

********************************************************************************************************************************************


Emlékhullám

Mondatokat szárít az enyészet,
szavakat szikkaszt a parttalan csend,
végül csak néhány zavaros
emlékhullám marad.

Merülj beléjük,
ízleld tajtékjukat -
szürcsöld, amíg tudod!

Visszhang csupán a lét -
segélykiáltásunk rezonanciája
két gondolat között.


2011. 05.18.

**************************************************************************************************************************************

Mindvégig

 

Hívlak, mint hűl a félhomály,

csak szunnyadj még a padon,

szólok, ha dűl a kertre már

a pilledt pára vakon:

 

Húzódj az ablakok mögé,

keverd gőzölgő teád,

s érezd az illatok közé:

mindig gondolok terád.
 

Billegő bárkánk – hintaszék,

hajónk most biztos világ,

derekunk védi puha pléd,

lábunkat öreg kutyánk.

 

Előttünk álmos élvezet,

a nagy életkönyv pihen,

abba kell írnunk szépeket –

mindvégig –, én azt hiszem.
 

2011. 02. 23.

********************************************************************************************************************

Ma éjjel újra vár



Ma éjjel újra vár híd,
ma éjjel újra vár!
Inog mint rég, – rettentőn ropog.
Nem viszem bőröndnyi emlékem –
gyermekkorom történéseit –,
elmém üres, gondolat sem kopog.
…csak markomban izzad egy kavics.

A vízen bolond szél mesél
(fején a jóslat – sipka):
Matuzsálem korodra megérted,
miért jársz még vissza.
Nem vádol senki már,
nem fog bizarr bilincs,
nem húz le nyák-mocsár,
nincsen elásott kincs.

Ma éjjel újra vár a híd,
ma éjjel újra vár!
Még ha nem is hív,
nem vádol senki már,
nem fog bizarr bilincs,
nem húz le nyák-mocsár.

Talán nincsen elásott kincs,
csak néhány imbolygó gyertyaláng,